Sziasztok,

Végre valahára vannak újra ékezeteim!

Visszakaptam a gépem a szervizből, csak a poén kedvéért megjegyzem, a vírusirtás megduplázta a számítógépem értékét… szeretnék venni egy táblagépet, de annyira hiányoznak a betűim, hogy nem nagyon használnám semmire, míg magyar progit nem telepít rá nekem valaki (Kazi).

Nos az utolsó nyögvenyelős helyesírási katasztrófabejegyzés óta egy új évet írunk. A Szilvesztert Kosarasommal és a testvéreivel meg egyéb barátokkal töltöttük New York egyik „megaszórakozóhelyén”. Az egyik ismerős manhattani apartmanjában szálltunk meg, így próbáltuk elkerülni a hazaúttal járó fáradalmakat. Jól indult az este, bár az megállapítottuk, hogy szűkösen fogunk elférni a nappaliban. Rendeltünk pizzát bontottunk pezsgőt, átöltöztünk és elindultunk a világ egyik legőrületesebb szilveszteri forgatagába, habár a Time Square-t messziről el kellett kerülnünk, mert nagyjából egy kilométeres körzetben le volt zárva az összes utca és metró feljáró. Már majdnem elértük úti célunkat, mikor furcsa érzés kapott el… A bejáratnál szokásosan kérték a jogosítványt, elkezdtem kutatni a tenyérnyi kis retikülömben, ami szájfényen, aprón és bankkártyán kívül semmit nem tartalmazott a huszadik próbálkozásra sem. Az a pánikot, ami a társaságunkat öntötte el, nem tudtam leírni. Otthon nem kérdés, hogy kibeszélem magam, de ez Amerika. A felfordulásra a biztonságiak azonnal előkerítették a menedzsert. Nem volt egy laza figura mi tagadás, elkezdett kérdezősködni, hogy hol lakok, mit csinálok, mikor születtem. Egyértelműen minden amerikai ellágyul, ha előhúzom a nagy fegyvert, Európából jöttem…mikor láttam, hogy kissé tanácstalan rákacsintottam és finoman odahajítottam: „Szerinted kifizetnék 150 dollárt egy belépőre 40 nappal a buli előtt, ha tudom, hogy nem jutok be. Mellesleg ha jól tudom, ebben az országban igen könnyen lehet hamis igazolványokhoz jutni” mindezt erős oroszos akcentussal. Elnevette magát és kinyitotta a bársony kordont előttem. A kis csapatunk minden tagja tátott szájjal figyelte, ahogy besétálok visszafordultam, felcsaptam a sarkam és elnéztem a vállam felett. Még azok is tapsviharban törtek ki, akik csak együtt álltak velünk a sorban. Az hely nagyon modern és újszerű volt (district 36), jégcsapok lógtak mindenhonnan, műhóval borított fák, váltakozó színű falak, hatalmas lávalámpák. Az italok benne voltak a belépő árában, 10 óra körül a hangulat már fokozhatatlan volt. Éjféltől cipő nélkül roptuk, majd egyszer csak hajnali kettő lett és elindultunk haza. Átverekedtünk az illuminált városi csődületen, taxit fogtunk és felosztottunk a nappali padlóját.

2011-ben megéltem krízist és felhőtlen boldogságot, láttam esküvőt és temetést, de mindenek felett eldöntöttem januárban, hogy maradok még egy évet. Ismét január van. Nem maradhatok még egy évet, mint Au Pair mégis „ott van a fejem felett a kérdőjelem”. Mit hoz 2012?

Júliusig próbálok beszámolni, hol tartok a cél kitűzésében. Ettől függetlenül az egyik legfontosabb alapszemléletemről nem akarok megfeledkezni. A cél az út maga.

Kértétek többen, hogy írjak a gyerekekről, nos első lépésként büszkén számolok be a nagyvilágnak, hogy Evie pelenka nélkül jár kel immár egy hete. A fénykép szilveszter előtt készült, mikor megvettem a cipőm. Azóta minden nap legalább háromszor megkérdezi, hogy ő mikor kap csillogós topánkát.

Üdv,

bkf