Welcome to my life by bkf: május 2012

Sziasztok,

két hétvégével ezelőtt a „sógornőm” diploma osztójára voltam hivatalos New York Államba. Csak a szűk család és én voltam meghívva, ez igazán jól esett. Pénteken munka után rohanva megérkeztünk az elő-vacsorára, ahol a Kosaras focistám húgának 7 lakótársa és az ő családjaik gyűltek össze. Jó hangulatban telt az este, miután mindenki degeszre ette magát elkocsikáztunk a kollégiumba, hogy egy kis diavetítéssel megemlékezzenek a kalandos diákévekről. A szülőket szépen hazazavarták másfél óra után, majd az ifjúság csendes iszogatásba kezdett. Ahányszor csak megakadt a szemem a lányokon, keserédes érzés fogott el. Kicsit újra éltem a szegedi elválást, az utolsó napokat, a hajtást, a megkönnyebbülést és egy szösszenetnyi büszkeséget: „Igen, mi megcsináltuk!”. Meglehetősen későn értünk a hotelba, ahol az egyik szobában a szülők aludtak, a másikban, mi, gyerekek. Csodálkozom, hogy a konzervatív szülők nem kérték, hogy vegyek ki egy másik szobát.

Másnap a ceremónia az egyetemi város főterén volt, ami a Hudson folyó partján egy híd lábánál helyezkedik el, itt már fojtogatott a nosztalgia. Minden percet élveztem, mint az ünnepély (nem-) hivatásos fényképésze. Egy kis árnyékot nem bántam volna, de előre tervezve a naptej gondoskodott a fehér bőröm épségéről. A kalapröpítés után rohantunk kiköltöztetni a friss diplomást. Még egy éjszakára ott ragadtunk, de ez egy másik történet. Ismét kipipálhattam egy igazi amerikai élményt, de elbizonytalanított abban a tudatban, hogy nem bánkódom, amiért kihagytam a saját diplomaosztóm.

A „Memorial Day” (megemlékezés napja) alkalmából 3 napos hosszú hétvégét élvezhettem ismét Long Beach Island-on. Csodálatos időnk volt, és nagyon jó volt a társaság. Minden forgatókönyv szerint haladt hétfő délig mikor is Kosarasom húga besétál a konyhába, ahol épp az ebédet teszem az asztalra, és közli: „a bátyám megvágta a lábát”. Mondtam neki, hogy „oké, ha tett rá ragtapaszt jöjjön fel enni” erre a válasz: „szerintem össze kell varrni”. Kiesett a merőkanál a kezemből, leszaladtam és egy „helyszínelők” epizód forgatásán találtam magam. Emberem ül az árnyékban és 1 méteres körzetben minden csupa vér. A vágás nem volt hosszú, de igen mély. Kocsiba pattantunk és röpke 2 óra alatt el is tudtuk hagyni a szigetet a hazafelé tartó dugóban. A legközelebbi baleseti sebészeten rögtön fogadták, így egy órával, egy tetanusszal és 2 öltéssel később máris a pizzéria felé tartott az akciótól megéhezett küldöttség. Összepakolás, rendrakás után hazafelé én vezettem, mert nem akartam, hogy friss varratokkal szenvedjen a pedálokkal a hatalmas dugóban. Éjfélre meg is érkeztünk, mondanom se kell, kedden nehezemre esett kikelni az ágyból 6:40kor.

Egy szösszenettel zárnám soraim az elmúlt hetekből. Ittlétem során először egy újrahasznosító telepre sodort az élet. Mindenféle szokásos konténer és tömörítő egységen kívül semmi nem keltette fel az érdeklődésem, míg nem egy sarokban erre a gyöngyszemre találtam: Használt zászlók.

Üdv, bkf

Sziasztok!
A blogom történetében először szeretném átengedni a szót bátyámnak, hogy segítsen elmesélni a San Franciscói kalandjainkat…Íme az első nap összefoglalása:
„Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy Newark-ból 6,5 óra az út repülővel és a leszállás olyan mintha vízre szállnál,mert az öbölbe lóg a reptér kifutója!

Szóval megérkeztünk és az útikönyv szerinti "itt soha sincs meleg" helyett rekord meleg volt, nálam meg két hosszúnadrág van, még jó, hogy beraktam egy rövidet "biztos ami biztos". Az első meglepődés, hogy aki behozott a reptérről magyarul beszélt miután meglátta a papírjainkat (valószínű ilyen második generációs magyar lehet). A szállás nem a legjobb, de ár-érték arányban verhetetlen és nagyon jó helyen van mindennek a közepén Chinatown-ban. Sokkal barátságosabbak az emberek, mint NY-ban, bár azért itt több a homeless. Elindultunk a szállásról felderíteni és már ez egy nagy élmény volt, mert két utcánként hegyre fel, hegyről le, ami egy alföldi betyárgyereknek elég érdekes. Meg is érkeztünk a Union Square-re ami egy szép kis park a magas házak tövében. (Szándékosan nem írtam felhőkarcolót, mert kisebbek, mint NY-ban… azért lényegesen magasabbak a Széchenyi városi tízeseknél). Azonnal berontottunk egy Cheesecake Factory-be ami a tízediken volt és a terasza a parkra nézett. A nagyon jó kaja a Mojitó a Long Island Ice tea és a kilátás, máris elfelejtette a fáradságos utat. Innen elgyalogoltunk a Powell st.-ig, ahonnan indul a Cable Car. Az a villamos szerű dolog, ami minden amcsi filmben kisiklik és lehet rajta lógva utazni. Vettünk rá egy háromnapos bérletet, amit agyon fogok használni, mert annyira jó! Lementünk a Fisherman’s Warf-ba, ami egy igazi kikötő, sütödék (ilyen piaci lángosos jellegű, olaj szag keveredve a halszaggal) rosszarcú helyiek, sirályok az óceán és mindenhol tarisznyarákot árulnak (crab). Kicsit feljebb találtunk egy kicsi homokos öblöt, amit Aqautic parknak hívnak. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint a szabadidőpark strandjának a csúszda felőli része annyira kicsi. Itt néztük meg a naplementét. És itt álljunk meg egy kicsit. Én nem vagyok egy nagyon érzelgős típus (inkább belülről örülök),de a naplemente,szemben a Golden Gate és a túlpart hegyei, az Alcatraz, az óceán... leírhatatlan.. sokat gondolkoztam mit írjak ide,de tényleg leírhatatlan, remélem, a képek majd visszaadják! Innen még egy ital a Buena Vista-ban ahol világbajnok az Ír kávé, de ezt nem tudtam bevállalni aztán haza "villamosoztunk" hegyen-völgyen keresztül a kivilágított városban.”
/B.A./
A második napra kitapasztaltuk, hogy akármilyen ragyogó a napsütés a szél mindig gondoskodik az alacsony hőérzetről. Szóval pulcsikkal felszerelkezve neki indultunk a városnak. A fő cél az Alcatraz volt. A reggelire a Sears Dinerben kerítettünk sort, ahol a sorban állás közben egy éles fegyverekkel felszerelt rendőri akcióba csöppentünk. Ha jól értelmeztük a helyzetet, akkor a szomszédos bankban volt téves riasztás. Pillanatok alatt négy rendőr néma csendben megjelent, előrántották a fegyverüket és egymást követve becsörtettek az épületbe. Sosem láttam még ilyet, annak ellenére, hogy mindent megettek a tömeghiszti elkerülése érdekében, még így is félelmetes volt. A számításaink nem jöttek be a villamosjeggyel, mert tele hassal tudtuk meg, hogy a fő vonal meghibásodott így itt az ideje sétálni. Útba vettük hát China Townt és a „másik hidat”. Az Oakland Bay Bridge-hez vezető út igazán kalandosra sikeredett, szokásomhoz híven kinéztem magamnak a célt és hegyen völgyen keresztül vonszoltam magammal útitársam. Ennek köszönhetően azonban nagyon szép részeit láttuk a városnak és egy új kikötő résszel ismerkedhettünk meg a csodás napsütésben. Mivel még volt egy pár óránk az alcatrazi hajókirándulásig eldöntöttük hogy megiszunk valamit az egyik random bárban. Mikor már épp kinéztük a helyet egy ázsiai turistacsoport megkért, hogy készítsek egy csoportképet. Átnyújtották az Iphone-jukat és összeálltak egy képpé, pont mikor azt mondták volna, hogy „csííííííz” kioktató hangon így szóltam: „ugye azt tudjátok, hogy a San franciscoi emberek nagyon gyorsan tudnak futni”. Egyszerre fagyott le a mosoly az arcukról és lenyomtam a gombot. Odasétáltam és visszaadtam a telefont. Meg sem merték köszönni, annyira erős sokkot kaptak. Nem tudom, honnan jött, hogy megviccelem őket, de annyit röhögtünk rajta a bátyámmal, hogy igazán megérte. Azt azért sajnálom, hogy nem kaptam meg tőlük a díjnyertes „készátverés” képet.
Az Alcatrazról nehéz mesélni mindenkinek látni kell. Az egyszer biztos, hogy ez a hely kiölte a rabokból az utolsó reményt és mély letargiába taszított minden ott lakót. A csodálatos kilátás, a naplementék csak azt a tudatot erősítette meg, hogy soha többet nem lesznek szabadok. Az öböl azt a téves tudatot ébresztette, hogy egyszerű kiúszni a túlpartra, de egy bizonyíték nélkül eltűnt test híján, bárki, aki kipróbálta belefulladt. Volt véres felkelés és természeti katasztrófa, de a bezárásig senki sem tudott megmenekülni. Egy szóval sem állítom, hogy nem érdemelték meg (Pl.: Al Capone), mai értékrenddel nézve nagyon embertelen.
Az utolsó napra tartogattuk a Golden Gate hidat. Az előző napok egyformán melegek és tiszták voltak, az előre jelzés szerint ennek így is kellett volna maradni vasárnapig. Mikor a taxisofőr közölte 15 perc kocsikázás után, hogy megérkeztünk, nem értettem, hogy miről beszél. Nem láttam mást, csak egy buszmegállót, egy parkolót és egy utat. Mikor kiszálltunk megláttuk, hogy az emberek egy irányba tartanak. És igen, ott voltunk a híd lábánál, de a ködtől még a pilléreket sem láttuk. Úgy röhögtünk, hogy nem tudtunk tovább menni egy fénykép nélkül. Egészen a közepéig kellett menni, hogy egy olyan képet tudjunk végre készíteni, ami bizonyítékul szolgál a látogatásunkról. A nap többi részéről dióhéjban annyit, hogy lehúztam a telefonom a wc-n egy Strabucks-ban, sushit ettünk egy étteremben, aminek ez volt a szlogenje: „we can’t rock, we roll” és este a repülőtéri busz 1 órával hamarabb érkezett meg értünk. Host apámnak köszönhetően a VIP váróban iszogatva ütöttük el az időt indulásig. Az út ismét 6 óra volt haza, majd igazi alvás nélkül dolgoztam végig a hétfői napot.
Egy kicsit sem pihentem ki magam, mégis egy új ember lettem. A Nyugatipart nyomot hagy az emberben: az ott lakók lazasága, a napfény, a szabadság szele, pontosan az ellentéte, a tükörképe a Keleti partnak.