Sziasztok,
tegnap indulás előtt a nagy pakolás közepette
(„vajon melyik pár cipőmet kell feláldoznom a súlykorlátozás oltárán?”) kaptam
egy e-mailt. Egy nagyon kedves barátom sok jó szó mellett kritikával illette a
blogomat. Azt vette észre, hogy egyre ritkábban és tárgyilagosabban írom le,
életem szösszeneteit.
Rögtön tudtam, hogy igaza van, de komolyan
elgondolkodtatott, hogy vajon mi a változás oka. Másfél óra hajtogatás,
bezacskózás, szelektálás és tuszkolás után megleltem a választ a bőröndöm
tetején ülve, míg behúztam a cipzárt és ráfordítottam a kis lakatot.
Az első blog felfedezésről, élményekről, egy új
kontinensről és kultúráról szólt. Úgy éreztem, hogy ez nem az én magánszférám,
hanem egy kaland, amibe minden érdeklődőnek betekintést kell nyernie. Később-
ahogy bevezetőben is olvashatjátok- eljöttek a szürke hétköznapok. A
kapcsolatom kezdett komolyra fordulni és a munkám már nem járt többé igazi
kihívással. Ugyan nem kerültek el az említésre méltó események, de szinte mind
a családdal való súrlódásokról és a párkapcsolatom alakulásáról szólt. Egyre
jobban kezdtem odafigyelni, arra, hogy ne osszak meg túl sok részletet, mert
nem akartam kompromittálni azt a családot, akik befogadtak és nem akartam
kiadni a szerelmi életemet sem. Remélem, megértitek és még egyszer utoljára
megtiszteltek a figyelmetekkel.
Mivel most semmi másról nem tudok írni a
fejemben lévő zűrzavar mellett, íme egy valóság szagú összefoglaló a
búcsúzásról:
Szombat este már már magamon nevettem, hogy nem
izgat a pakolás vagy a bőröndjeim súlya. Mindenki kérdezgetett a sabbati
forgatagban, hogy vagyok, már mindent becsomagoltam-e illetve mi lesz a
barátommal. A válaszom nagyjából annyi volt, hogy „köszi jól, nem és fogalmam
sincs”
Kizártam a valóságot teljesen, egészen hétfő
napnyugtáig. Megbeszéltük a lurkókkal,
hogy velük töltöm az estét. Nem ment egyszerűen a készülődés, megállás nélkül
valaki hiszti rohamban tört ki olyan apróságokon, ami egyébként meg se kottyan.
Nagyon negatív volt a hangulat én pedig iszonyatosan türelmetlen és
nyughatatlan voltam. Vacsi után gondoltam valami desszert majd segít pozitív
mederbe sodorni az utolsó közös perceket. Bejött a számításom, ajándékbontásra
már mosoly ült mindenki arcán. A két kicsinek esti mesekönyvet szerkesztettem a
saját fotóikkal, hogy midig elolvashassák lefekvés előtt, ha hiányzom nekik.
Leának pedig egy albumot arról, hogy milyen jó tulajdonságai vannak és hogyan
él a tehetségével. Mindenki nagyon örült én is megkaptam az ajándékom, majd
eljött a feketés.
Evie nagyon nehéz időket él az oviba szokatással
minden nap sír megállás nélkül. Természetesen túl fáradt volt és elkezdett
anyuért, apuért meg mindenki másért sírni csak velem nem akart lenni. Persze az
eszemmel tudtam, hogy még csak 2 éves, de a szívemben forgott a kés. Otthagytam
a szobájában bőgni én pedig a gardróbszobám legsötétebb zugában zokogtam
kiengesztelhetetlenül. Nem tudom mennyi idő telt el, de az apuka talált rám.
Úgy tett, mintha mi sem történ volna, majd közölte, hogy Evie készen áll a jó
éjt dalra. Próbáltam rendbe szedni magam, de esélytelen próbálkozás volt. Ahogy
beléptem, megkért, hogy feküdjek le mellé egy pár percre. A kimerültségtől
azonnal mély álomba zuhant, de előtte még belekapaszkodott a nyakamba és
szokásához híven elénekelte magának a „Tavaszi szelet” és a „Kék nefelejcset”.
Nem látta az arcom így semmi sem akadályozta meg
a könnyeimet. Olyan gyönyörű és okos gyerek és úgy szeretem, mintha a sajátom
lenne, de én nem látom majd, ahogy felnő. Én nem maradok itt, hogy segítsek
beilleszkedni, nem fogom a kezét a zebránál, nem rakok ragtapaszt a horzsolására
és nem ölelhetem meg, ha sír. Reménytelen fájdalommal néztem, ahogy alszik,
majd csendben betakartam. Utoljára.
Ahogy elsétáltam Brian szobája mellett, már aludt.
Bedugtam a fejem az ajtón, de megreccsent a padló. Felriadt és mormogva
megkérdezte „Kata, te vagy az?” mikor válaszoltam,csak ennyit mondott:
„Szeretlek”. Lea megkérte, hogy simizzem egy kicsit a hátát, mielőtt elalszik.
Magától számolt magyarul 10-ig, hogy tudja, mikor fejezem be. Ahogy lesétáltam
a lépcsőn a nagymama lent várt és búcsúzás közben mindketten zokogtunk.
Elég volt az egér itatásból- gondoltam- és
kocsiba ültem, hogy elbúcsúzzak a barátom családjától. Mondanom sem kell, hogy nem
jött be a számításom. Nem hagyott alább a hiszti rohamom az autóban sem. Mire
odaértem, legalább már tényleg jobban voltam és emberi módon tudtam elköszönni
a „legamerikaiabb” családtól, akivel valaha is megismerkedtem. Mire kisétált
velem a kosarasom az autóhoz, már nem maradtak könnyeim. Egy dolog marad. Tompa
nem múló fájdalom. Érzéketlenség minden területen, csak fájdalom a
mellkasomban.
Minden percben arra gondolok, hogy nem
nyafoghatok, nem oszthatom meg a bánatom a nagyvilággal, mert én hoztam meg a
döntést, én választottam ezt az utat. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy
nagyon nehéz lesz két év után elhagyni a gyerekeket és a barátomat. Mégis úgy
döntöttem, hogy nem lenne teljes a második blogom az igazi történet nélkül.
A kíváncsiskodóknak pedig dióhéjban annyit, hogy
a Kosarasom hozott ki a reptérre, de nem örökre búcsúztunk el. Két hétre az
érkezésem után jön látogatóba és együtt megyünk a barátnőm esküvőjére. Végre
bemutatom a családomnak és barátaimnak és megtapasztalhatja, hogy honnan is
jöttem. Nem áll szándékunkba szakítani, megpróbáljuk legyőzni a távolságot.
Mindketten nyitottak vagyunk változásokra az életünkben és adunk egy esélyt
magunknak. Nem, nem megyek férjhez és nem is költözöm vissza Amerikába egy
hamar. A kulcs talán egyszer majd egy független terület lesz. Talán Svájc, de
viccet félre téve Anglia elég egyértelműnek tűnik. Nem akarok azonban ennyire
előre szaladni, a lényeg, hogy ennek a történetnek még nincs vége.
Most búcsúzom, mivel ismét leváltok egy
szerepkört. Gyerek, barátnő, vásári árus, táncos, tanuló, világutazó után,
voltam egyszer Au Pair is. Hogy mi a következő?
Lehet, hogy ezúttal Angolul osztom majd meg a Nagyvilággal.
üdv,
bkf
