Sziasztok,

Míg én az egészségemért küzöttem, kosarasom karrierje legnehezebb projektjével hadakozott. Mikor végre tudtunk találkozni elhatároztuk,hogy elég ebből a letargiából

és végre

újra a régi magunk szeretnénk lenni. Szombaton New York City

Balett elődaásában néztük meg a Diótörőt. Ha eddig nem jutott volna eszembe minden nap, hogy mennyire hiányzik a tánc, akkor ez volt a tökéletes alkalom, hogy biztosan így legyen. Számomra felejthetetlen volt, azonban szegény kosarasom elég kényelmetlenül ült a keskeny bársony széken és azt is megértem, hogy túl hangos volt a zene, hogy nyugodtan szundítson mikor épp nem nézek rá. Az eredeti terv szerint innen valami pucc

os helyre mentünk volna vacsorázni, de sokkal jobb ötletünk támadt a dátumra valótekintettel. Ezen a napon minden évben több száz részeg mikulás önti el Manhattant és bárról bárra járva ünneplik a Santacon nevű nemzetközi felvonulást. Természetesen utolsó

pillanatban vettünk kellékeket és csatlakoztunk a 6 órára már alaposan illuminált szakállasokhoz. Hatalmas élmény volt belépni egy bárba, ahol az egy négyzetméterre jutó mikulások száma legalább 3 volt plusz a rengeteg rénszarvas, manó, mézeskalács és karácsonyfa. Sok képzeletbeli fotót készítettem a hosszú éjszaka alatt, de kettőt mindenképp szeretnék megosztani.

Az egyik akkor történt mikor sétáltunk eyik helyről a másikra és egy fenyőfa árus standnál kisgyerekes család épp kiválasztotta a megfelelő méretű és illatú fát. A kisfiú annyira boldog volt, hogy örömében nekifurásból megölelte az apró levelű normand fenyőt, amiről csak utóbb tudta meg hogy a műfenyővel ellelntétben szúr. Azzal a lendülettel sírva bújt el anyukája lába mögé. Alig bírtam visszafojtani a nevetésem, de a mikulások erkölcsi kódexe világosan felhívja a figyelmet, hogy a kosztüm igazi felelőssége az utca gyermeke, így mindent megtettem a csalódás elkerülése végett.

A második történet a bár előtt zajlott le. Képzeljetek el egy átlagos new yorki utcaképet. Az út mentén mikulások próbálnak taxit leinteni, a bárból sietősen távozik egy miniszoknyás télanyó, utánna szalad egy illumunált manó, aki belegabalyodik egy égősorba, ami a kidobóról lóg le. Elesik majd az akcióra odakapom a fejem, de a tekintetem megakad az utcasarkon egy borostás húszas évei gégén járó dohányzó férfin...

Emberünk életnagyságú plüss húsvéti nyúlnak volt öltözve.

Szeretlek New York!!!

bkf

sziasztok,

sok minden történt mostanság. Hadd kezdjem azzal, hogy a számítógépem felmondta a szolgálatot. Ha most látnátok a host családom amerikai billentyűs gépe elött, mindenki könnyesre röhögné magát. Minden ékezetes betűt egy másik programból kell kimásoljak, de a szívem szakadna bele, ha el kéne rondítani a blogom.

Nagyon nehéz időszakon mentem keresztül az utolsó vidám hanvételű bejegyzés óta. Nem akarom sajnáltatni magam, így inkább próbálom tényszerűen közlni a történéseket. Beteg lettem és egy specialistára lett volna szükségem. A betegségröl annyit, hogy nem halálos, de naprol napra romlott az álapotom és fertőző. Végigmentem a biztosítási társaságom listáján, hogy kihez mehetek. Nem vagyok naív, tudtam, hogy nem várhatok míg bejutok egy jó orvoshoz, el kellett fogadnom bármilyen időpontot, bármilyen kétes rendelőben. Az első időpontot három nap múlva kaptam, mégcsak nem is egy ovoshoz, hanem a nővérhez. Elintéztem, hogy a dadusnál hagyhassam a gyerekeket, megérkeztem az időben, kitöltöttem és leadtam a papírokat. Már vagy egy órája vártam, mikor kiszól az asszisztens flegma hangon, hogy már húsz perce van hívásvárakoztatáson a biztosítómnál és nem fedezik a kezelésem. Nekem eddíg tartott a lélekjenlétem, egyedül egy országban, fertőző betegséggelamit nem kezelnek, mert a biztosításom nem megfelelő. Itt elpattant valami, szerintem életem első igazi sokkján mentem keresztül. Mikor végre a friss levegőtől újra gondolatok öntötték el az agyam az autó felé menet, felhivtam a helyi koordinátorommal, aki minden követ megmozgatott, hogy eljussak valakihez, aki legalább tanult valamiféle medicinális ismereteket. Másnap egy sürgősségi rendelőben kötöttem ki, mondván, hogy itt az általános orvosok sokmindenhez értenek. Természetesen azon kívül, hogy megmérték a vérnyomásom az ég világon semmit nem tudtak velem kezdeni. Ezen a ponton ötödik napja voltam teljesen egyedül 13 ezer kilométerre a családomtól és az otthoni kezelőorvosomtól (hozzá kell tennem, hogy amit otthonról megtehettek mindent megtett mind a családom, mint az orvosom, amiért sosem tudok majd elég hálás lenni).

A hatodik napon a csodával határos módon bejuttatott a helyi koordinátorm egy klinikára, ahol nem tudtak biztosítani, hogy a biztosításom majd fedezi a költségeket, de mindenképpen ellátnak. Persze azonnal le kellett rakjak 45ezer Ft értékű dollárt, az asztalra önrőként. Innen minden egyenesben volt a doktornő nagyon kedves megértő és informaív volt, a kezelésen túlvagyok. Az még miníg a jövő zenéje, hogy mekkora számlát fog kiküldeni a biztosító (a pár száztól több ezer dollárig kiterjedő értékben bármi lehet), de az biztos, hogy az ügynökségem asztalán fog landolni, mertegy dologról biztosítottak, ha beteg leszek ellátnak. Ez valahogy kimaradt a szórólapok és honlapok tájékoztatéásából, mikor kutattam a AuPairség mibenléte után másfél éve. Az érzelmi hullámvasút legmélyebb pontja a hostcsaládom hozzáállása, pontosabban nemtörődömsége volt. Nincs szükség részletekre, mert még minddig családomkén tekintek rájuk, de ez volt az első igazi hideg zuhany a nagybetűs éleltből. Távol otthonról a napvégén egyedül vagy akárhány ember vesz körül, a probélmáidat csak te magad oldhatod meg. Elég a siránkozánkozásból, a következő bejegyés ígérem vidámabb lesz, mert ismét bebizonyosodott életem legdrámaibb helyzete után is, hogy ami nem öl meg,az csak erősebbé tesz.

üdv,

bkf