sziasztok,
tábor és iskola közötti időszak van, mint azt már említettem tavaly ez nem az Au Pair vakáció szezon. Szóval napi 13 órát dolgozom és az elmúlt két hétben nem csökkent a gyermeklétszám 6 alá a házban csak este 8 után. Épp nagy nehezen lefektettem a kicsiket délután, míg a nagyok a kertben fogócskáztak. Míg vártam, hogy elcsendesedjenek eldőltem Lea ágyán. Egyszer csak elkezd remegni a csillár. Felpattantam, hogy összeszidjam az a gonosz lurkót, aki kimászott az ágyból és tiszteletet parancsoló szavam ellenére ugrálni mer az emeleten. Egyetlen aprócska gond volt. Mind hárman aludtak mozdulatlanul.
Lerohantam a nagymamához, akit egy hete ápolok az állatkertnyi gyerek mellett, mert halálos szédülésben szenved. Megkérdeztem, hogy érezte-e a földrengést, vagy csak én bolondultam meg, de annyit mondott „nem vagyok benne biztos, mert ma ismét rosszabbul vagyok, hoznál egy pohár vizet?”. Ez nem volt elég komoly támogatás, hogy ne vegyem az irányt azonnal a pszichiátria felé. Egyszerre szólalt meg a mobilom, az otthoni telefon és kopogtatott be a szomszéd, a két telefont felkapva rohantam az ajtóhoz. Az összes szülő hívott, hogy túléltük e a földrengést és be ne merjem kapcsolni a TV-t míg itt vannak a gyerekek. Később kiderült, hogy ez a kis „kettőt jobbra kettőt balra” megbénította New Yorkot, mert mindenki azt hitte, hogy terrortámadás van.
Alig vártam a hétvégét, mert a kosarasommal tengerparti kiruccanást terveztünk a szigetre, szükségem volt arra, hogy kiszabaduljak. Csütörtökön megkapta a családja az evakuációs tervet a nyaralóra, a közelgő tornádóra való tekintettel. Aznap este host anyám közölte, hogy a hétvégére tornádó közeledik, így nem örülne, ha vezetnék bárhova is, vagy ha igen menjek pénteken és maradjak ott hétfőig. Pénteken naplemente előtt egy órával kiderült, hogy egy 5 fős baráti családot evakuáltak Brooklynból, így ők is velünk töltik a hétvégét egy 3 hetes újszülöttel. Hadd összegezzem a helyzetem!
Ahelyett, hogy az óceán partján süttetném a hasam, be vagyok zárva egy ház alaksorába, ahol tizenketten várják a világ végét. Sosem hittem el, mikor az amerikai filmekben láttam a katasztrófa előrejelzéseket, tudjátok „Megszakítjuk adásunkat, az Egyesült Államok elnökét hallhatják élőben…” Nos, minden IGAZ!!! A pánik keltésében senki nem tuja az amerikaiakat felülmúlni. Minden csatorna megállás nélkül sugározza az idiótábbnál idiótább időjárás előrejelzéseket, arról beszélnek, hogy mi történik, ha egy felhőkarcoló és egy tornádó találkozik, és megkérik az érintett lakosokat, hogy készítsenek evakuációs terveket. Mindenki zseblámpáért, elemekért és palackozott vízért öli egymást az üzletekben. Annyira éreztem, hogy ez nem lesz más, mint a hétvégém hivatalos elpusztítása egy kis szélre és esőre való tekintettel. Igazam volt. Csütörtöktől készen álltunk a hivatalos Keleti parti megsemmisülésre, ehhez képest szombatról vasárnapra virradóra kaptunk egy kiadós zuhét, amit mindenki átaludt. Reggel katasztrófa turista városnézésre indultam Bobóval. Ahogy kocsikáztam láttam nagyobb ágakat letörve, elöntött utcákat térdig érő víz alatt, labdákat és egyéb kerti játékokat az úton, de semmi esetre sem gyermekükért síró anyákat, vagy életeket mentő tűzoltókat, rendőr kordont esetleg megnyílt földet vagy a hivatalos „világvégét jelző táblát”. Ez egy csendes tény, ha a szülővárosomban van ekkora vihar, a helyiek beszélek a lehullott cserepekről, vagy a szivattyúzásról egy pár napig. Ha ugyan ez New York mellett esik meg, az egész világ hangos tőle és bámulhatja a képeket az elakadt sárga taxikról, az elöntött sugárutakról, a Central parki kidőlt fákról egy pár hétig. A mai záró gondolatot átengedném kedves barátnőmnek, egy nemrégiben kapott e-mail-ből:
„amúgy remélem nincs a környéken egy még ismeretlen, szunnyadó és nemsokára kitörni készülő vulkán vagy godzilla elveszett tojása, mert hát Uzsi valljuk be, te vonzod a bajt”
/T.E./
üdv: bkf
