Sziasztok,

tegnap indulás előtt a nagy pakolás közepette („vajon melyik pár cipőmet kell feláldoznom a súlykorlátozás oltárán?”) kaptam egy e-mailt. Egy nagyon kedves barátom sok jó szó mellett kritikával illette a blogomat. Azt vette észre, hogy egyre ritkábban és tárgyilagosabban írom le, életem szösszeneteit.

Rögtön tudtam, hogy igaza van, de komolyan elgondolkodtatott, hogy vajon mi a változás oka. Másfél óra hajtogatás, bezacskózás, szelektálás és tuszkolás után megleltem a választ a bőröndöm tetején ülve, míg behúztam a cipzárt és ráfordítottam a kis lakatot.

Az első blog felfedezésről, élményekről, egy új kontinensről és kultúráról szólt. Úgy éreztem, hogy ez nem az én magánszférám, hanem egy kaland, amibe minden érdeklődőnek betekintést kell nyernie. Később- ahogy bevezetőben is olvashatjátok- eljöttek a szürke hétköznapok. A kapcsolatom kezdett komolyra fordulni és a munkám már nem járt többé igazi kihívással. Ugyan nem kerültek el az említésre méltó események, de szinte mind a családdal való súrlódásokról és a párkapcsolatom alakulásáról szólt. Egyre jobban kezdtem odafigyelni, arra, hogy ne osszak meg túl sok részletet, mert nem akartam kompromittálni azt a családot, akik befogadtak és nem akartam kiadni a szerelmi életemet sem. Remélem, megértitek és még egyszer utoljára megtiszteltek a figyelmetekkel.

Mivel most semmi másról nem tudok írni a fejemben lévő zűrzavar mellett, íme egy valóság szagú összefoglaló a búcsúzásról:

Szombat este már már magamon nevettem, hogy nem izgat a pakolás vagy a bőröndjeim súlya. Mindenki kérdezgetett a sabbati forgatagban, hogy vagyok, már mindent becsomagoltam-e illetve mi lesz a barátommal. A válaszom nagyjából annyi volt, hogy „köszi jól, nem és fogalmam sincs”

Kizártam a valóságot teljesen, egészen hétfő napnyugtáig.  Megbeszéltük a lurkókkal, hogy velük töltöm az estét. Nem ment egyszerűen a készülődés, megállás nélkül valaki hiszti rohamban tört ki olyan apróságokon, ami egyébként meg se kottyan. Nagyon negatív volt a hangulat én pedig iszonyatosan türelmetlen és nyughatatlan voltam. Vacsi után gondoltam valami desszert majd segít pozitív mederbe sodorni az utolsó közös perceket. Bejött a számításom, ajándékbontásra már mosoly ült mindenki arcán. A két kicsinek esti mesekönyvet szerkesztettem a saját fotóikkal, hogy midig elolvashassák lefekvés előtt, ha hiányzom nekik. Leának pedig egy albumot arról, hogy milyen jó tulajdonságai vannak és hogyan él a tehetségével. Mindenki nagyon örült én is megkaptam az ajándékom, majd eljött a feketés.

Evie nagyon nehéz időket él az oviba szokatással minden nap sír megállás nélkül. Természetesen túl fáradt volt és elkezdett anyuért, apuért meg mindenki másért sírni csak velem nem akart lenni. Persze az eszemmel tudtam, hogy még csak 2 éves, de a szívemben forgott a kés. Otthagytam a szobájában bőgni én pedig a gardróbszobám legsötétebb zugában zokogtam kiengesztelhetetlenül. Nem tudom mennyi idő telt el, de az apuka talált rám. Úgy tett, mintha mi sem történ volna, majd közölte, hogy Evie készen áll a jó éjt dalra. Próbáltam rendbe szedni magam, de esélytelen próbálkozás volt. Ahogy beléptem, megkért, hogy feküdjek le mellé egy pár percre. A kimerültségtől azonnal mély álomba zuhant, de előtte még belekapaszkodott a nyakamba és szokásához híven elénekelte magának a „Tavaszi szelet” és a „Kék nefelejcset”.

Nem látta az arcom így semmi sem akadályozta meg a könnyeimet. Olyan gyönyörű és okos gyerek és úgy szeretem, mintha a sajátom lenne, de én nem látom majd, ahogy felnő. Én nem maradok itt, hogy segítsek beilleszkedni, nem fogom a kezét a zebránál, nem rakok ragtapaszt a horzsolására és nem ölelhetem meg, ha sír. Reménytelen fájdalommal néztem, ahogy alszik, majd csendben betakartam. Utoljára.

Ahogy elsétáltam Brian szobája mellett, már aludt. Bedugtam a fejem az ajtón, de megreccsent a padló. Felriadt és mormogva megkérdezte „Kata, te vagy az?” mikor válaszoltam,csak ennyit mondott: „Szeretlek”. Lea megkérte, hogy simizzem egy kicsit a hátát, mielőtt elalszik. Magától számolt magyarul 10-ig, hogy tudja, mikor fejezem be. Ahogy lesétáltam a lépcsőn a nagymama lent várt és búcsúzás közben mindketten zokogtunk.

Elég volt az egér itatásból- gondoltam- és kocsiba ültem, hogy elbúcsúzzak a barátom családjától. Mondanom sem kell, hogy nem jött be a számításom. Nem hagyott alább a hiszti rohamom az autóban sem. Mire odaértem, legalább már tényleg jobban voltam és emberi módon tudtam elköszönni a „legamerikaiabb” családtól, akivel valaha is megismerkedtem. Mire kisétált velem a kosarasom az autóhoz, már nem maradtak könnyeim. Egy dolog marad. Tompa nem múló fájdalom. Érzéketlenség minden területen, csak fájdalom a mellkasomban.

Minden percben arra gondolok, hogy nem nyafoghatok, nem oszthatom meg a bánatom a nagyvilággal, mert én hoztam meg a döntést, én választottam ezt az utat. Teljesen tisztában voltam azzal, hogy nagyon nehéz lesz két év után elhagyni a gyerekeket és a barátomat. Mégis úgy döntöttem, hogy nem lenne teljes a második blogom az igazi történet nélkül.

A kíváncsiskodóknak pedig dióhéjban annyit, hogy a Kosarasom hozott ki a reptérre, de nem örökre búcsúztunk el. Két hétre az érkezésem után jön látogatóba és együtt megyünk a barátnőm esküvőjére. Végre bemutatom a családomnak és barátaimnak és megtapasztalhatja, hogy honnan is jöttem. Nem áll szándékunkba szakítani, megpróbáljuk legyőzni a távolságot. Mindketten nyitottak vagyunk változásokra az életünkben és adunk egy esélyt magunknak. Nem, nem megyek férjhez és nem is költözöm vissza Amerikába egy hamar. A kulcs talán egyszer majd egy független terület lesz. Talán Svájc, de viccet félre téve Anglia elég egyértelműnek tűnik. Nem akarok azonban ennyire előre szaladni, a lényeg, hogy ennek a történetnek még nincs vége.

Most búcsúzom, mivel ismét leváltok egy szerepkört. Gyerek, barátnő, vásári árus, táncos, tanuló, világutazó után, voltam egyszer Au Pair is. Hogy mi a következő?  Lehet, hogy ezúttal Angolul osztom majd meg a Nagyvilággal.

üdv,

bkf

Sziasztok,

két hétvégével ezelőtt a „sógornőm” diploma osztójára voltam hivatalos New York Államba. Csak a szűk család és én voltam meghívva, ez igazán jól esett. Pénteken munka után rohanva megérkeztünk az elő-vacsorára, ahol a Kosaras focistám húgának 7 lakótársa és az ő családjaik gyűltek össze. Jó hangulatban telt az este, miután mindenki degeszre ette magát elkocsikáztunk a kollégiumba, hogy egy kis diavetítéssel megemlékezzenek a kalandos diákévekről. A szülőket szépen hazazavarták másfél óra után, majd az ifjúság csendes iszogatásba kezdett. Ahányszor csak megakadt a szemem a lányokon, keserédes érzés fogott el. Kicsit újra éltem a szegedi elválást, az utolsó napokat, a hajtást, a megkönnyebbülést és egy szösszenetnyi büszkeséget: „Igen, mi megcsináltuk!”. Meglehetősen későn értünk a hotelba, ahol az egyik szobában a szülők aludtak, a másikban, mi, gyerekek. Csodálkozom, hogy a konzervatív szülők nem kérték, hogy vegyek ki egy másik szobát.

Másnap a ceremónia az egyetemi város főterén volt, ami a Hudson folyó partján egy híd lábánál helyezkedik el, itt már fojtogatott a nosztalgia. Minden percet élveztem, mint az ünnepély (nem-) hivatásos fényképésze. Egy kis árnyékot nem bántam volna, de előre tervezve a naptej gondoskodott a fehér bőröm épségéről. A kalapröpítés után rohantunk kiköltöztetni a friss diplomást. Még egy éjszakára ott ragadtunk, de ez egy másik történet. Ismét kipipálhattam egy igazi amerikai élményt, de elbizonytalanított abban a tudatban, hogy nem bánkódom, amiért kihagytam a saját diplomaosztóm.

A „Memorial Day” (megemlékezés napja) alkalmából 3 napos hosszú hétvégét élvezhettem ismét Long Beach Island-on. Csodálatos időnk volt, és nagyon jó volt a társaság. Minden forgatókönyv szerint haladt hétfő délig mikor is Kosarasom húga besétál a konyhába, ahol épp az ebédet teszem az asztalra, és közli: „a bátyám megvágta a lábát”. Mondtam neki, hogy „oké, ha tett rá ragtapaszt jöjjön fel enni” erre a válasz: „szerintem össze kell varrni”. Kiesett a merőkanál a kezemből, leszaladtam és egy „helyszínelők” epizód forgatásán találtam magam. Emberem ül az árnyékban és 1 méteres körzetben minden csupa vér. A vágás nem volt hosszú, de igen mély. Kocsiba pattantunk és röpke 2 óra alatt el is tudtuk hagyni a szigetet a hazafelé tartó dugóban. A legközelebbi baleseti sebészeten rögtön fogadták, így egy órával, egy tetanusszal és 2 öltéssel később máris a pizzéria felé tartott az akciótól megéhezett küldöttség. Összepakolás, rendrakás után hazafelé én vezettem, mert nem akartam, hogy friss varratokkal szenvedjen a pedálokkal a hatalmas dugóban. Éjfélre meg is érkeztünk, mondanom se kell, kedden nehezemre esett kikelni az ágyból 6:40kor.

Egy szösszenettel zárnám soraim az elmúlt hetekből. Ittlétem során először egy újrahasznosító telepre sodort az élet. Mindenféle szokásos konténer és tömörítő egységen kívül semmi nem keltette fel az érdeklődésem, míg nem egy sarokban erre a gyöngyszemre találtam: Használt zászlók.

Üdv, bkf

Sziasztok!
A blogom történetében először szeretném átengedni a szót bátyámnak, hogy segítsen elmesélni a San Franciscói kalandjainkat…Íme az első nap összefoglalása:
„Nem is tudom, hol kezdjem, talán ott, hogy Newark-ból 6,5 óra az út repülővel és a leszállás olyan mintha vízre szállnál,mert az öbölbe lóg a reptér kifutója!

Szóval megérkeztünk és az útikönyv szerinti "itt soha sincs meleg" helyett rekord meleg volt, nálam meg két hosszúnadrág van, még jó, hogy beraktam egy rövidet "biztos ami biztos". Az első meglepődés, hogy aki behozott a reptérről magyarul beszélt miután meglátta a papírjainkat (valószínű ilyen második generációs magyar lehet). A szállás nem a legjobb, de ár-érték arányban verhetetlen és nagyon jó helyen van mindennek a közepén Chinatown-ban. Sokkal barátságosabbak az emberek, mint NY-ban, bár azért itt több a homeless. Elindultunk a szállásról felderíteni és már ez egy nagy élmény volt, mert két utcánként hegyre fel, hegyről le, ami egy alföldi betyárgyereknek elég érdekes. Meg is érkeztünk a Union Square-re ami egy szép kis park a magas házak tövében. (Szándékosan nem írtam felhőkarcolót, mert kisebbek, mint NY-ban… azért lényegesen magasabbak a Széchenyi városi tízeseknél). Azonnal berontottunk egy Cheesecake Factory-be ami a tízediken volt és a terasza a parkra nézett. A nagyon jó kaja a Mojitó a Long Island Ice tea és a kilátás, máris elfelejtette a fáradságos utat. Innen elgyalogoltunk a Powell st.-ig, ahonnan indul a Cable Car. Az a villamos szerű dolog, ami minden amcsi filmben kisiklik és lehet rajta lógva utazni. Vettünk rá egy háromnapos bérletet, amit agyon fogok használni, mert annyira jó! Lementünk a Fisherman’s Warf-ba, ami egy igazi kikötő, sütödék (ilyen piaci lángosos jellegű, olaj szag keveredve a halszaggal) rosszarcú helyiek, sirályok az óceán és mindenhol tarisznyarákot árulnak (crab). Kicsit feljebb találtunk egy kicsi homokos öblöt, amit Aqautic parknak hívnak. Ahhoz tudnám hasonlítani, mint a szabadidőpark strandjának a csúszda felőli része annyira kicsi. Itt néztük meg a naplementét. És itt álljunk meg egy kicsit. Én nem vagyok egy nagyon érzelgős típus (inkább belülről örülök),de a naplemente,szemben a Golden Gate és a túlpart hegyei, az Alcatraz, az óceán... leírhatatlan.. sokat gondolkoztam mit írjak ide,de tényleg leírhatatlan, remélem, a képek majd visszaadják! Innen még egy ital a Buena Vista-ban ahol világbajnok az Ír kávé, de ezt nem tudtam bevállalni aztán haza "villamosoztunk" hegyen-völgyen keresztül a kivilágított városban.”
/B.A./
A második napra kitapasztaltuk, hogy akármilyen ragyogó a napsütés a szél mindig gondoskodik az alacsony hőérzetről. Szóval pulcsikkal felszerelkezve neki indultunk a városnak. A fő cél az Alcatraz volt. A reggelire a Sears Dinerben kerítettünk sort, ahol a sorban állás közben egy éles fegyverekkel felszerelt rendőri akcióba csöppentünk. Ha jól értelmeztük a helyzetet, akkor a szomszédos bankban volt téves riasztás. Pillanatok alatt négy rendőr néma csendben megjelent, előrántották a fegyverüket és egymást követve becsörtettek az épületbe. Sosem láttam még ilyet, annak ellenére, hogy mindent megettek a tömeghiszti elkerülése érdekében,  még így is félelmetes volt. A számításaink nem jöttek be a villamosjeggyel, mert tele hassal tudtuk meg, hogy a fő vonal meghibásodott így itt az ideje sétálni. Útba vettük hát China Townt és a „másik hidat”. Az Oakland Bay Bridge-hez vezető út igazán kalandosra sikeredett, szokásomhoz híven kinéztem magamnak a célt és hegyen völgyen keresztül vonszoltam magammal útitársam. Ennek köszönhetően azonban nagyon szép részeit láttuk a városnak és egy új kikötő résszel ismerkedhettünk meg a csodás napsütésben. Mivel még volt egy pár óránk az alcatrazi hajókirándulásig eldöntöttük hogy megiszunk valamit az egyik random bárban. Mikor már épp kinéztük a helyet egy ázsiai turistacsoport megkért, hogy készítsek egy csoportképet. Átnyújtották az Iphone-jukat és összeálltak egy képpé, pont mikor azt mondták volna, hogy „csííííííz” kioktató hangon így szóltam: „ugye azt tudjátok, hogy a San franciscoi emberek nagyon gyorsan tudnak futni”. Egyszerre fagyott le a mosoly az arcukról és lenyomtam a gombot. Odasétáltam és visszaadtam a telefont. Meg sem merték köszönni, annyira erős sokkot kaptak. Nem tudom, honnan jött, hogy megviccelem őket, de annyit röhögtünk rajta a bátyámmal, hogy igazán megérte. Azt azért sajnálom, hogy nem kaptam meg tőlük a díjnyertes „készátverés” képet.
Az Alcatrazról nehéz mesélni mindenkinek látni kell. Az egyszer biztos, hogy ez a hely kiölte a rabokból az utolsó reményt és mély letargiába taszított minden ott lakót. A csodálatos kilátás, a naplementék csak azt a tudatot erősítette meg, hogy soha többet nem lesznek szabadok. Az öböl azt a téves tudatot ébresztette, hogy egyszerű kiúszni a túlpartra, de egy bizonyíték nélkül eltűnt test híján, bárki, aki kipróbálta belefulladt. Volt véres felkelés és természeti katasztrófa, de a bezárásig senki sem tudott megmenekülni. Egy szóval sem állítom, hogy nem érdemelték meg (Pl.: Al Capone), mai értékrenddel nézve nagyon embertelen.
Az utolsó napra tartogattuk a Golden Gate hidat. Az előző napok egyformán melegek és tiszták voltak, az előre jelzés szerint ennek így is kellett volna maradni vasárnapig. Mikor a taxisofőr közölte 15 perc kocsikázás után, hogy megérkeztünk, nem értettem, hogy miről beszél. Nem láttam mást, csak egy buszmegállót, egy parkolót és egy utat. Mikor kiszálltunk megláttuk, hogy az emberek egy irányba tartanak. És igen, ott voltunk a híd lábánál, de a ködtől még a pilléreket sem láttuk. Úgy röhögtünk, hogy nem tudtunk tovább menni egy fénykép nélkül. Egészen a közepéig kellett menni, hogy egy olyan képet tudjunk végre készíteni, ami bizonyítékul szolgál a látogatásunkról. A nap többi részéről dióhéjban annyit, hogy lehúztam a telefonom a wc-n egy Strabucks-ban, sushit ettünk egy étteremben, aminek ez volt a szlogenje: „we can’t rock, we roll” és este a repülőtéri busz 1 órával hamarabb érkezett meg értünk. Host apámnak köszönhetően a VIP váróban iszogatva ütöttük el az időt indulásig. Az út ismét 6 óra volt haza, majd igazi alvás nélkül dolgoztam végig a hétfői napot.
Egy kicsit sem pihentem ki magam, mégis egy új ember lettem. A Nyugatipart nyomot hagy az emberben: az ott lakók lazasága, a napfény, a szabadság szele, pontosan az ellentéte, a tükörképe a Keleti partnak.

Random Rózsaszín Majmok Felvonulása

Fisherman's Warf és a sütödék

Naplemente

Cable Car

China Town

Kikötő

Alcatraz

Idézet Al Capone-től

"A Másik Híd"

Golden Gate

GG mikor még látszott...

VIP váró a reptéren

Attila a naplementében, háttérben a jó ismert GG

üdv,
bkf

Sziasztok,

Idén is jól alakult a Szent Patrik nap, habár a hobokeni parádét lefújták. New Yorkban találkoztunk Kosarasom barátaival, Nikivel, az ő barátjával és Lisával. Egy kis ír kocsmában kötöttünk ki, amit jellemzően 65 feletti ír törzsvendégek uralnak. Ők körülvették a bárt, a fiatal zöldbe öltöztetett tömeg pedig meg csak úgy gomolygott és cserélődött körülöttük. Néha fel fel néztek a sörük mellől és értetlenkedve figyeltél a felhajtást. Jó volt a hangulat, még úgyis, hogy lemaradtunk a parádéról. A Hálaadás mellett ez az ünnep is örökre bekerül a naptáramba.

Egy szép, naposnak induló vasárnapon Kosarasommal ellátogattunk a szeptember 11. emlékműhöz, ahol megtekinthettük az épülő új tornyokat. Megdöbbentő élmény látni, hogy mekkora projektek valósulnak meg, ha összefog egy ekkora nemzet. Az ikertornyok helyére két mesterséges vízesést építettek, körbe az elhunytak nevével. A múzeum még nem készült el, de nagyon ígéretesnek és megindítónak mutatkozik.

Holnap itt a Passover azaz a pászka ünnepe. Már most elegem van az egész felfordulásból, ha pedig arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor a hazaúttal voltam elfoglalva, elkap a honvágy. Annyi vendégünk lesz, hogy elfoglaljuk a szomszéd házát is, mert ők okosan és előre megfontoltan elutaznak az őrületet megelőzvén. A fény a sötétségben, hogy jövő hét közepén érkezik a bátyám, habár nem tudom, tisztában van-e vele, hogy mibe csöppen. Már egy hete megállás nélkül takartjuk, átrendezzük a szobákat, a kocsikat és a garázst. Minden raktározott ételt feléltünk az elmúlt pár hétben, így az állandó válogatáshoz szokott gyerekek percenként csalódnak, hogy csak 3 féle műzi, 2 féle sajt és 4 féle üdítő a jelenlegi választék. Holnap napközben minden szekrényt, amiben nem „pászka kóser” étel van, lezárunk ragasztószalaggal. Idén tudtam csak meg azonban, hogy itt nem áll meg az előkészület. A rabbin keresztül el is adják a lakásban maradt ételeket, evőeszközöket, edényeket, melyeket az ünnep végeztével visszavásárolnak. Lassan beszállingóznak a rokonok és elindul a gigantikus soha véget nem érő „ottalvós party”. A gyerekek persze nem mennek iskolába 9 napig, nem alszanak és nem esznek majd rendesen, ez nem könnyíti meg a munkámat. Este pedig, mikor nyugalmat szeretnék, becsukom az alagsori szobám ajtaját és hallgathatom a 25 vendég összes léptét, a gyerekek rohangálását és az ebédlőben lévő székek ki és be tologatását.

Akár mennyire pánikkal tölt el a gondolat, hogy itt kell hagynom az embereket, szeretteimet, a munkámat szívesen és önként hagyom magam mögött. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem egy nagyon fontos gondolat: az elkövetkezendő egy két évben felnőttek között kell dolgozzam…

üdv,

bkf