Idén is jól alakult a Szent Patrik nap, habár a hobokeni parádét lefújták. New Yorkban találkoztunk Kosarasom barátaival, Nikivel, az 
ő barátjával és Lisával. Egy kis ír kocsmában kötöttünk ki, amit jellemzően 65 feletti ír törzsvendégek uralnak. Ők körülvették a bárt, a fiatal zöldbe öltöztetett tömeg pedig meg csak úgy gomolygott és cserélődött körülöttük. Néha fel fel néztek a sörük mellől és értetlenkedve figyeltél a felhajtást. Jó volt a hangulat, még úgyis, hogy lemaradtunk a parádéról. A Hálaadás mellett ez az ünnep is örökre bekerül a naptáramba.
Egy szép, naposnak induló vasárnapon Kosarasommal ellátogattunk a szeptember 11. 
emlékműhöz, ahol megtekinthettük az épülő új tornyokat. Megdöbbentő élmény látni, hogy mekkora projektek valósulnak meg, ha összefog egy ekkora nemzet. Az ikertornyok helyére két mesterséges vízesést építettek, körbe az elhunytak nevével. A múzeum még nem készült el, de nagyon ígéretesnek és megindítónak mutatkozik.
Holnap itt a Passover azaz a pászka ünnepe. Már most elegem van az egész felfordulásból, ha pedig arra gondolok, hogy tavaly ilyenkor a hazaúttal voltam elfoglalva, elkap a honvágy. Annyi vendégünk lesz, hogy elfoglaljuk a szomszéd házát is, mert ők okosan és előre megfontoltan elutaznak az őrületet megelőzvén. A fény a sötétségben, hogy jövő hét közepén érkezik a bátyám, habár nem tudom, tisztában van-e vele, hogy mibe csöppen. Már egy hete megállás nélkül takartjuk, átrendezzük a szobákat, a kocsikat és a garázst. Minden raktározott ételt feléltünk az elmúlt pár hétben, így az állandó válogatáshoz szokott gyerekek percenként csalódnak, hogy csak 3 féle műzi, 2 féle sajt és 4 féle üdítő a jelenlegi választék. Holnap napközben minden szekrényt, amiben nem „pászka kóser” étel van, lezárunk ragasztószalaggal. Idén tudtam csak meg azonban, hogy itt nem áll meg az előkészület. A rabbin keresztül el is adják a lakásban maradt ételeket, evőeszközöket, edényeket, melyeket az ünnep végeztével visszavásárolnak. Lassan beszállingóznak a rokonok és elindul a gigantikus soha véget nem érő „ottalvós party”. A gyerekek persze nem mennek iskolába 9 napig, nem alszanak és nem esznek majd rendesen, ez nem könnyíti meg a munkámat. Este pedig, mikor nyugalmat szeretnék, becsukom az alagsori szobám ajtaját és hallgathatom a 25 vendég összes léptét, a gyerekek rohangálását és az ebédlőben lévő székek ki és be tologatását.
Akár mennyire pánikkal tölt el a gondolat, hogy itt kell hagynom az embereket, szeretteimet, a munkámat szívesen és önként hagyom magam mögött. Ennyi idő elég volt ahhoz, hogy megfogalmazódjon bennem egy nagyon fontos gondolat: az elkövetkezendő egy két évben felnőttek között kell dolgozzam…
üdv,
bkf
